Egy bevásárlóközpontban vásároltunk a lányommal és már a negyedik
üzletbe mentünk be, hogy megtaláljuk a számára megfelelő cipőt. Holnap
kezd a legelső munkahelyén, nyári diákmunka, egy hotelben fog felszolgálni
és szigorú előírásoknak megfelelő cipőt keresünk. Én türelmes voltam, mert
erre szántam az időmet, de a kamaszlányom érzései eleinte unalomba
fulladtak, majd kezdte feladni a dolgot, végül elkeseredett, mivel nem találtuk
meg azt a cipőt, ami méretben is jó lenne neki.
A zsúfolt polcok között futkosott a tekintetem, mert segítségére akartam lenni
a vásárlásban, ám nagyon bántó párbeszédre lettem figyelmes. Egy másik
sor irányából jöttek a hangok:
„Te csak ne keresgélj nekem semmit! Eddig is csak itt ültél, te balf…, annyira
szerencsétlen vagy. Majd szólok én az eladónak, akit te soha nem lennél
képes megtalálni…” – egy idősebb hölgy dünnyögte rosszindulatúan a
férjének, aki csendben meghúzódva, a nyakát válla közé húzva ült
közvetlenül a nő mellett és jámboran figyelte ahogy a nő sorra pakolja le a
polcokat. A nő lázas pakolása közben pedig megállás nélkül folytatódott a
szidalmazás.
Elhűlve hallgattam pár pillanatig, arra vártam, hogy egy visszafogott
veszekedés fog kibontakozni a szemeim előtt. Azonban a férfi nem kapott
dührohamot, csak némán figyelte a feleségét.
A mi cipővásárlásunk is elhúzódott, így volt szerencsém találkozni az említett
párral néhány sorral odébb és meglepődve konstatáltam, hogy a nő – bár
már fel-alá sétálgatott férje mellett a sorok között, nézegette a kirakott árut –
még mindig szünet nélkül szapulta őt:
„Te soha nem segítesz nekem, nem lehet rád számítani, azt sem tudom mit
keresel itt. Egy ilyen hülyével, mint te, nem is tudom mit lehet kezdeni.”
Halkan mondta, mintegy magának, a férje pedig mögötte haladt teljes
nyugalomban, több papírtáskát tartva a kezében. Nyugalom, türelem és
végtelen megértés a férj részéről. Nem akartam rájuk nézni, úgy tettem,
mintha nem hallanám.
A lányom közeledett futva, megtalálta a méretben is megfelelő cipőt.
„Anya, hallottad? Az a nő megállás nélkül szidja a férjét. Szegény bácsi!”
„Igen, sajnos hallottam. Na, ilyen feleség ne legyél soha.” – jegyeztem meg
neki, de ő megnyugtatott, hogy soha nem lenne képes így bánni egy férfival.
Megegyeztünk abban is, hogy a férj türelme elképesztő.
Semmit nem tudok arról, hogy a fenti szituációban lévő emberek milyen
viszonyban vannak egymással, mi történt velük egy órával vagy egy évvel
korábban, csupán a hölgy monológjába hallgattam bele akaratlanul.
Nyilvános helyen, ha akarja az ember, ha nem, megtörténik az ilyesmi.
Mégis készületlenül ért, és rám is hatott az az ellenségesség, ami
kérlelhetetlenül áradt a hölgyből. Hiheti azt valaki, hogy a férj gyáva volt és
meghunyászkodott és talán a kiszolgáltatottsága miatt nem állította le a
feleségét. Azonban létezik egy olyan verzió is, amikor egy házaspár a hosszú
évek alatt jól kiismerte egymást és tudják, hogy az ilyen megnyilvánulások
lefutnak, mint egy hanglemez, véget ér a monológ és kikapcsol a
zenelejátszó. Nem kell vitába szállni, mert felesleges. Ez egy magas szintű
hozzáállás: elengedni a csendes vagy hangos dühkitöréseket, nem beleállni,
hanem csak hagyni, hogy kifusson.
Kérlek, figyeld meg, hogy amikor beleállsz egy vitába, az olyan, mint a tűz,
amelyre egyre több fát pakolnak, nem fog kihunyni a lángja. Minél
alacsonyabb érzelmi szinten van valaki (például dühös, ellenséges, zaklatott,
vagy szomorú), annál inkább nem szabad beleállni a veszekedésbe és
visszadobni neki a labdát. Építő megoldások csak magas szinten zajló
párbeszédből jönnek létre.
Persze tudom, hogy az affinitás hirtelen, vagy egy ideje fennálló csökkenése
hihetetlenül letaglózó tud lenni egy párkapcsolatban.
A párod lefejti magáról az ölelésre otthagyott kezed és úgy viselkedik, mintha
az ellensége lennél és ez a visszautasítás egyszersmind nyomasztó és
megalázó érzés is.
„Ne érj hozzám!”
Vagy:
„Most inkább hagyjál békén!”
Ezek a mondatok hideg elutasító magatartással párosulva bárkiből
nyomorult érzést válthanak ki.
A tiltakozás néha szavak nélkül történik meg: egyszerűen nem szól hozzád,
próbál szándékosan figyelmen kívül hagyni.
Egy váratlan stressz, egy munkahelyi zaklatottságot, egy családi
konfliktushelyzet, mind kiválthatják ezt a viselkedést.
A legnagyobb hiba, amit ilyenkor el lehet követni az, hogy hasonlóan
ellenséges stílusban válaszolsz rá, hibáztatóan, vádaskodva, visszavágva.
Ne mondd azt, hogy:
„Látod, én megint próbálkozom, te pedig ellöksz magadtól.” Vagy: „Megint én
közeledek, de te csak erre vagy képes.” Se ezt: „Nézz már magadra, hogy
viselkedsz, ne legyél már olyan, mint egy hisztis ….” „Annyira visszataszító
vagy ilyenkor!” Kérlek, semmi ehhez hasonlót ne mondj egy dühös embernek.
Elhiszem, hogy óriási önuralomra, türelemre és emberi nagyságra van
szükség az ellenséges és visszautasító magatartás figyelmen kívül
hagyásához.
Azonban ne felejtsd el, ez csupán az első reakció, ami addig tart, amíg a
párod meg nem nyugszik. A dühös kisgyereknél is hasonló
megnyilvánulással találkozunk. Időt kell hagyni neki arra, hogy
megnyugodjon, és amikor megfelelő időpont kínálkozik, akkor lehet újra
közeledni felé.
Ha már lehiggadt, akkor meg lehet beszélni vele, hogy mi történt, mi
bántotta, mi nem tetszett neki és akkor már LEHET RÓLA ÉPELMÉJŰ
BESZÉLGETÉST FOLYTATNI. A normális hangú beszélgetés pedig majd
megnyitja az utat a helyzet kezeléséhez és ki lehet dolgozni azt, hogy a
jövőben hogyan kerüljétek el a hasonló helyzetek kialakulását.
Egy, a párodat érintő sérelem miatti jogos kifakadást csak empátiával, és
megértő hozzáállással lehet orvosolni.
Hogyan gondolhatná a párod, hogy valóban szereted őt, ha egy nehéz
helyzetben neked is az a legelső reakciód, hogy ráripakodsz vagy hibáztatod
őt. Ez még akkor is igaz, ha összevesztetek valamin és úgy érzed neked volt
igazad. Ha ez így van, akkor még inkább szükséges lenne a másik fél
megértése és dühének csillapítása.
Szóval ne add fel az önuralmad csak azért, mert a másik személy nem
megfelelően viselkedik és ne alacsonyodj le odáig, hogy visszavágsz és
beleállsz az ő alacsony szintű kommunikációjába. Ez olyan, mint amikor
valaki szúrt sebbel jön, te pedig sót szórsz a sebbe. Nem fog begyógyulni,
hanem még több lesz a szenvedés.
Miért lennél kevesebb attól, hogy nem hajtogatod a magadét és nem
próbálsz a másik fölébe kerekedni?
Ha van elég önbizalmad, magabiztosságod, akkor nincs szükséged arra,
hogy bárkit is legyőzz vagy mindenáron igazold a saját hibátlanságodat,
netán megtorold a vélt vagy valós sérelmet. A magabiztosság és
emberszeretet mások gyarlóságai fölé tud emelni és ez az, ami tiszteletet
vált ki az emberekből.
A cipőboltban történt eseten eltűnődve emlékszem, hogy a lányom első
reakciója az volt, hogy megsajnálta a férfit. Amikor beszélgettünk róla, azt
mondta, hogy szerinte vissza kellett volna vágnia, hogy megvédje magát.
„És akkor mi történt volna?” – kérdeztem.
Hamar belátta, hogy ezzel még kínosabb patáliának lettünk volna fültanúi,
ami még több feszültséggel járt volna.
Szerintem itt a férj valódi nagyságot gyakorolt. Bizonyára ismerte a felesége
módszereit, tudta, hogy egy idő múlva elmúlik, ezért sztoikus nyugalommal
kivárta a végét. Így ő került ki ebből győztesen.
Fejleszd az önbizalmad, növeld a magabiztosságod és gyakorold a
kommunikáció művészetét a mindennapokban.
Járj nyitott szemmel, és figyeld meg a világot, a benne zajló párbeszédeket,
és vond le a tanulságokat, amiket használni tudsz az életben.
Kívánom, hogy az érdeklődésed soha ne veszítsd el, mert ha kifelé nézel, a
belső világod megnyugszik.
Szeretettel, Edit

Ebben a videóban elmondom, miért történik ez a fajta elutasítás, és mit tehetsz, hogy újra közel kerüljetek egymáshoz: